Amikor már nem a félelem irányít
Sokáig úgy éreztem, hogy nem fogadnak el, és nem szeretnek igazán az emberek. Aztán ahogy egyre mélyebbre merültem a belső világomban, megláttam, hogy valójában én nem tudtam elfogadni és szeretni magamat. Egészen odáig a félelem irányította azt a módot, ahogyan kapcsolódtam a többiekkel. Félelem a csalódástól, az elutasítástól, a megbántódástól és attól, hogy bármilyen formában sérülhetek egy kapcsolatban. Nem nehéz kitalálni, hogy mekkora kihívást okozott bárkivel is kapcsolódni ezekkel a félelmekkel...
Aztán ahogy gyógyult a szívem, és elkezdtem igazán szeretni önmagam, azt vettem észre, hogy rendre megváltoztak az emberi kapcsolataim. Apró kedvességek, figyelmesség, ajándékok, őszinte dicséretek – mind a szeretet megnyilvánulási formái, melyeket végre képes lettem befogadni. Azért, mert azáltal, hogy elkezdtem szeretni önmagamat, megengedtem a többieknek is, hogy szeressenek. És ha valahonnan éppen bántást kapok, akkor sokkal könnyebben észreveszem ma már, hogy az adott ember csak azt adja, amire abban a pillanatban képes, így gyorsabban továbblépek, mint korábban.
Azáltal, hogy a félelem oldódott a kapcsolataimból, elkezdtem nagyobb szeretettel közeledni az emberek felé. Jólesik odamenni bárkihez, beszélgetni vele, vagy csak elhaladni valaki mellett az utcán, és elfogadni őt mindazzal együtt, amit éppen a szívében hordoz. Ez nem volt ám mindig így...
Ebben az önszeretetben az is benne van, hogy nem vagyok már elfoglalva azzal, hogy vajon a többiek mit gondolhatnak rólam, elfogadnak-e, vagy hogyan viselkedjek ahhoz, hogy elfogadjanak... Mindezt a szorongást felváltotta a valódi önazonosság megélése, amelynek az alapja önmagam teljes elfogadásában gyökerezik.
Ez korántsem jelenti azt, hogy véget ért volna az önismereti munka. Sokkal inkább azt, hogy amikor találkozom valamivel, ami még nehézséget okoz a számomra, ítélkezés nélkül meg tudom figyelni, hogy mi is ez az érzés pontosan, amit kivált a helyzet, honnan ered, és ebben az elfogadásban gyógyulhatok az adott témában.
És ahogyan én elfogadtam saját magamat mindennel együtt, úgy kezdtem egyre inkább azt tapasztalni, hogy a többiek is elfogadnak, és magam is elfogadóvá váltam az irányukba. Mindez rendkívül felszabadító, és mindannyiunk természetes alapállapota lenne...
Megfigyeltem, hogy nagyon sokaknak okoz nehézséget a szeretet adása és befogadása. Azért, mert valamikor ők is sérültek a kapcsolataikban, és elhitték, hogy nem méltók a szeretetre. Az alapvető igény azonban mindannyiunkban ott van a szeretet áramoltatására, csak a képesség hiányzik sok esetben. És erről a legkevésbé sem tehet senki, mert nagyon korai – sok esetben egészen az anyaméhig visszavezethető – megtapasztalások határozzák meg ezt a képességet.
Éppen ezért, amivel segíthetünk egy másik embernek, az nem biztos, hogy a szeretet kimutatása lesz, hanem elsőként az elfogadás. Elfogadni őt úgy, ahogyan van, hiszen az adott programozottságával, mintáival, kondicionáltságával nem tud másmilyen lenni. És amikor saját magunkat már elfogadtuk, mindez természetes módon megjelenik az életünkben. Ez nem jelenti azt, hogy innentől mindent el kellene viselni, ami esetleg sértő volna. Továbbra is jogunk és kötelességünk kijelölni a saját határainkat, és ha ezt valaki nem tartja tiszteletben, akkor választhatjuk önmagunkat.
Amint gyógyulnak a kötődési mintáink, és elmozdulunk az egészséges kötődés irányába, úgy válik egyre könnyebbé megengedni saját magunknak és a többieknek is azt, hogy önmagunk lehessünk. És innentől válunk képessé arra, hogy úgy tapasztaljunk mindent az életünkben, ahogy van. A korábbi címkék nélkül megengedjük mindenkinek, hogy csak legyen.
Ebben a megengedésben van a legnagyobb szeretet, amelyet mi emberként adhatunk egymásnak. Az elvárásokon, félelmeken, ítélkezéseken túl, amikor mi magunk is csak vagyunk. És ebben a megengedésben tudjuk kibontakoztatni valódi potenciálunkat, mert hozzáférünk ahhoz az erőhöz, amelyet korábban lekötött a folyamatos megfelelési kényszer, az összehasonlítás, és az összes egójátszma.
És amikor szabaddá váltunk ezektől a fölösleges játszmáktól, végre azt az életet élhetjük, amelyet valóban mi magunk választunk.
Szeretettel,
Gábor Diána
Ha úgy gondolod, hogy ez az írás mások számára is hasznos lehet, és szeretnéd megosztani, kérlek, teljes terjedelmében a szerző és a www.meruljel.hu megjelölésével tedd. Köszönöm!