Vannak dolgok, melyeket sosem felejtek el...
"Vannak dolgok, melyeket sosem felejtek el. Vannak dolgok, melyekről azt kívánom bár sosem láttam volna azokat."
Egy kedves, törékeny lány festette fel alkotását egy budapesti falra, amit sokan firkának, mások rongálásnak gondolhatnak…ám talán abban egyet értünk mindannyian, hogy ezt a segélykiáltást közülünk bárki kiírhatná magából, aki bekapcsolja akár csak 5 percre is a televíziót, végigmegy egy hajléktalanokkal teli utcán vagy bemegy egy állatmenhelyre… de ami ennél is szívszorítóbb, mindenki, aki ebben a világban felnőtt.
Annyira hozzászoktunk már a kegyetlenséghez, a megalázáshoz, ahhoz, hogy lépten-nyomon elveszik a békéhez, biztonsághoz, nyugalomhoz és egyáltalán az emberséges élethez való jogunkat, hogy nagyon sokan mára már teljesen érzéketlenné váltak ezekre az ingerekre és sem önmagukkal, sem a világgal nem kapcsolódnak, hiszen az kibírhatatlanul fájdalmas lenne. Mindezt tanult minták, programok alapján tesszük, amit a gyermekkorból cipeltünk magunkkal és azért olyan ez a világ, mert ezek a titkos programok irányítják a benne élő embereket. Azokat az embereket, akik elhitték gyermekként, hogy nem szabad azt érezniük, amit éreznek…nincs joguk a saját akaratukhoz…olyasmit kellett átélniük, amit még egy felnőtt is nehezen tud feldolgozni…és valahogyan felnőttek ezek az emberek. A testük és személyiségük egészségesen maradt része legalábbis felnőtt. De mindenkiben megrekedt az a gyermek, aki valamikor megsérült. És lehet, hogy nagyon sokszor megsérült. És akkor elhitt valamit magáról, ami a mai napig kísérti és megkeseríti a mindennapjait. Elhitte, hogy értéktelen. Elhitte, hogy nem számít amit ő szeretne. Elhitte, hogy rossz, hogy csúnya, hogy buta…és elhitt mindent, amit a felnőttek és a társai mondtak neki. Elhitte, hogy ő megérdemli azt a bánásmódot és a mai napig úgy bánik saját magával és megengedi a külvilágnak is, hogy úgy bánjon vele, ahogyan azt egykoron el kellett tűrnie.
Állj meg most egy pillanatra kérlek és nézz körbe a világban. Kiket látsz magad körül? És ezek az emberek milyen világot hoznak létre? Ez a világ az utolsó órákban van, hogy elkezdjen óriási léptekben gyógyulni. Itt nincsenek már évek, napok a cselekvésre! Nem halogathatjuk tovább már, hogy odaálljunk a főnökünk elé és megmondjuk neki, nem tűröm tovább a kizsákmányolást! Nem halogathatjuk tovább, hogy kivétel nélkül az összes megalázó, embertelen helyzetben kiálljunk magunkért, mert emberi lények vagyunk és megérdemeljük az emberhez méltó bánásmódot. Nem halogathatjuk tovább azt, hogy kilépjünk az összes bántalmazó kapcsolatunkból…és ezzel kivessük ebből a világból végre önmagunk büntetését!
Tudod miért nem cselekedtél eddig? Mert gyermekként elhitted, hogy ilyen a világ és ez a normális. Soha nem volt más minta előtted, csak az, amit a szüleid, gondozóid alakítottak köréd és Te elhitted, hogy az a világ. Aztán elkezdtél cseperedni, elkezdett ugyan tágulni az a világ és egyre több mindent fedezhettél fel benne, de valami mindig állandó maradt. Az, ahogyan magadra tekintesz, ahogyan magaddal bánsz és ez által a világ megtapasztalásának minősége.
Vitán felül áll, hogy minden egyes ember a saját belső világán keresztül tapasztalja meg a külvilágot is. Ami egy teljesen szubjektív nézőpont, bár van benne sok közös találkozási pont a többiekkel. Mégis olyan különböző világot tapasztalunk mindannyian és ahhoz, hogy a béke felé rendeződjön el a mi világunk, először is a békét kellene felfedezni önmagunkban. Abban a pillanatban, ahogy a belső világodban béke van, oly nagy erővel kezdesz hatni a külvilágra, hogy az is elkezd a béke irányába rendeződni. Lehet ez egy pillangó szárnyverése igen, de akár lehet ez egy béke-megállapodás is. És tudod ez min múlik? Azon, hogy egy porszemnek hiszed-e magad, vagy pedig Isteni lénynek, aki azért van itt, hogy egy békés, szép, tiszta világot teremtsen ebben a közös teremtésben. Nincs már időnk egymásra mutogatni és ráfogni másokra, hogy ők tehetnek a fennálló helyzetről. Mi együtt vagyunk itt ezen a bolygón és mi együtt tudunk itt teremteni.
Úgy tudunk tiszta térből teremteni, ha megtisztul a belső világunk minden olyan traumatizáló élménytől mely hatására elhittük, hogy csúf, mocskos a világ és mi nem tudunk tenni semmit, mert tehetetlenek vagyunk. Csupán ettől a nézőponttól, - ami egy gyerekkori programozottság – kell megszabadulni és máris meglátod, hogy tudsz tenni és ki tudsz emelkedni a saját szenvedésedből és ez a világ is ki tud emelkedni a kollektív szenvedésből. Nem vagyunk tehetetlenek csak addig a pontig, amíg bele vagyunk ragadva ebbe a programba, mert gyermekként valóban nem tudtunk cselekedni. De ennek vége van! Már nem vagyunk gyermekek!
Felnőttek vagyunk és jogunk van cselekedni! Jogunk van kiszállni a méltatlan helyzetekből! Jogunk van rendelkezni a testünk felett! Jogunk van változtatni azon ami boldogtalanná tesz! Mint ahogy gyermekként is jogunk volt mindehhez, de aki csorbát szenvedett ezen jogaiban az még mindig ezen keresztül tapasztalja önmagát és az életet. Jogod van meglátni az igazságot és megvan hozzá minden képességed is! Jogod van meggyógyítani a benned élő gyermeket és önmagad gyógyulásán keresztül meggyógyítani a világot.
Ez a graffiti néhány nap múlva már nem volt ott a falon, ilyen tünékeny ez a művészeti ág, ám a mondanivalója ott zeng a világban, egyre hangosabban és gyógyulásért kiált!
Áldott gyógyulást kívánok minden társteremtőnek!
Ha úgy érzed jól jönne egy segítő kéz, a belső gyermek sebeinek oldásáról ITT olvashatsz bővebben...
Szeretettel, Gábor Diána